Van amikor két ember összekapcsolódik. Nem a testük, de a lelkük. Egyszer, s mindenkorra. Végérvényesen. Tehettek bármit, veszekedhettek, elválhattok, bánthatjátok a másikat, nem is kell, hogy beszéljetek. Mindegy mit csináltok, ezt már nem fordíthatjátok vissza. Jöhetnek mások, lehet gyereked mástól, mondhatod másnak, hogy mennyire szereted, de senki sem lehet hozzáfogható. Minden ember más. Továbbléphetsz, élheted az életed nélküle, de majd sok sok év múlva, egy csillagos éjszaka, pároddal az oldaladon, felriadsz álmodból, mert eszedbe jut ő, és semmit nem tehetsz majd a könnyeid ellen és a rádtörő hatalmas, szívszorító, keserves fájdalom ellen, ami a semmiből jön és örvényként húz le a mélybe. Lehet már több mint tíz éve nem is hallottál felőle, vagy nem is gondoltál rá, de ez akkor és ott mindegy lesz. Mert akkor és ott tudni fogod, hogy egy részed hiányzik. És bár a sebek begyógyulnak, a hegek örökre megmaradnak. És majd ha változik az idő, fájni fognak, pont úgy mint az ízületek, csak azért, hogy emlékeztessenek rá, hogy igenis volt ilyen személy, igenis megtaláltad és a lelkednek igenis hiányzik.

Lehetsz boldog nélküle. De ne hidd, hogy bármikor is kitörölheted. Mert ő ott van, belédégett, és veled marad…